Hangjegyek és lóerők

Volvo XC90 V8 (2005-2010)

A Taurus SHO későbbi generációinak motorját, a 3.2 literes V6-ost és a kizárólag automata sebességváltóval kapható 3.4 literes V8-ast szintén a Yamaha fejlesztette. Ez utóbbi jelentette a vállalat autóipari szerepvállalásának mélypontját, a kifinomult vezérlés gyártástechnológiai okokból rendkívül megbízhatatlanná tette az erőforrást. Nem véletlen tehát, hogy amikor az akkor még a Ford fennhatósága alá tartozó Volvo olyan erőforrást keresett frissen bemutatott szabadidőjárműve, az XC90 számára, amellyel az észak-amerikai piacon is sikeres lehetne, elkerülték ezt a konstrukciót. Ugyanakkor a Ford-csoport egyetlen másik V8-as motorral sem rendelkezett, amely megfelelt volna a svédek elvárásainak (olyan kompakt, keresztben beépített motort kerestek, amely méreteivel nem rontja le az autó ütközési kompatibilitását), ezért a göteborgi vezetés újfent a Yamahához fordult. A szűk hengerszögű, eltolt hengersorokkal épített, 4.4 literes B8444S blokkot Japánból szállították a Volvónak, míg egy 5.0 literes verzióját a Volvo V8 Supercars motorsport-szériában versenyző S60-as modellbe építették be. A blokk megbízhatóságára jellemző, hogy a Yamaha számos hajómotorjának is ez adta az alapját.

Noble M600 (2010- )

A brit Noble Automotive 1999 óta gyártja könnyű sportautóit. A manufaktúra 2005-től kezdve szeretett volna betörni a szupersportkocsik piacára; számos félbehagyott projekt után ez végül a Noble M600-assal sikerült. A típus 2010-ben lépett piacra, pont akkor, amikor a márka tulajdonosváltása miatt megszűnt a Volvo XC90 V8 gyártása. A Yamaha által fejlesztett erőforrás kompakt méretei miatt optimális volt az apró sportautóhoz, teljesítményét viszont a mérnökök kevésnek találták – végtére is a Ferrari F430 ellenfelének szánták autójukat. Ezért hengersoronként egy-egy turbófeltöltőt építettek a blokkra, amelynek teljesítménye így elérte a 659 lóerőt. Az autó hatfokozatú manuális sebességváltóját szintén a Yamaha fejlesztette, az M600 a Top Gear tesztjén gyorsabbnak bizonyult a Pagani Zonda F Roadsternél.

Lexus LFA (2010-2012)

Amikor a Toyota-csoport a XXI. században meg szerette volna ismételni a 2000GT legendáját, magától értetődően fordultak ismét a Yamahához támogatásért. A kifejezetten és kizárólag a Lexus LFA-hoz fejlesztett 5.0 literes, V10-es szívómotor alapkivitelében 560, Nürburgring-csomagos változatában 571 lóerőt adott le. A Yamaha ezúttal nem egy létező konstrukciót tökéletesített (jellemzően ők tervezték az összes sportos Toyota és Lexus erőforrás, így például a Lexus IS F V8-as motorjának a hengerfejét), hanem a kezdetektől részt vett a fejlesztésben, beleértve a motor akusztikai hangolását is. Sőt, a Lexus az utastér kialakításakor is igénybe vette a Yamaha hangszerkészítő szakértelmét, hogy a pilóta a lehető legtökéletesebb hangélményben részesülhessen. Nem csoda tehát, hogy az 1LR‐GUE kódjelű erőforrásra mindenekelőtt varázslatos, hangszerként programozott hangzása miatt fogunk örökké emlékezni, pedig egy észbontó világcsúcs is fűződik a nevéhez: a V10-es ugyanis korának leginkább fordulatszám-kedvelő közúti motorja volt, amely alapjáratról 0,6 másodperc alatt (!) pörgött fel a 9000/perces leszabályozási határig.

A LFA hangját leírni nem lehet, hallani kell:

Fotók: Toyota, Lexus, Ford, Noble, Volvo, Yamaha