Társadalmi és technológiai tabukat döntöget a Toyota vezető mérnöke

Most éppen min dolgozik?

 „Jelenleg a sűrített hidrogént tároló rendszerrel foglalkozom. Most elsősorban gépészmérnöki területeken dolgozom, termodinamikával, strukturális analitikával és a kedvencemmel, a teszteléssel foglalkozom.”

Ide tartozik az az eset, amikor demonstrálták, hogy bele lehet lőni a hidrogéntartályba anélkül, hogy az kigyulladna vagy felrobbanna?

 „Minden tartályt úgy tervezünk, hogy szivárogjon, mielőtt szétszakad. Ez azt jelenti, hogy ellenőrzött módon engedi ki a hidrogént, anélkül hogy szétrepedne. Sokféle különböző tesztet kell elvégeznünk, hogy bizonyítsuk: tartályaink ki tudják engedni a gázt, mielőtt szétszakadnának. Az egyik ilyen tesztet nevezzük nagyterheléses becsapódási tesztnek, de a laikusok számára lövöldözős tesztként említjük, amivel azt demonstráljuk, hogy a tartály a fal kilyukadása esetén is egyben marad, és biztonságosan engedi ki a nyomást.”

Beszélhet arról, hogyan erősítették meg a tartályt?

 „70 megapascalnál tartunk, vagyis négyzetcentiméterenként 700 kiló nyomásnál, de hivatalosan még nem jelentettük be a kapacitásnövelést. Ezeket mind házon belül gyártjuk a Toyotánál. A legújabb generáció a Toyota Cityben található Honsha üzemben készül. A gyártókapacitást tízszeresre növeltük – ez évi 30 000 darabot jelent. A tempót az infrastruktúra állapota diktálja majd, de azt már most látjuk, hogy Kaliforniában erősen megterheli az infrastruktúrát a jelenlegi gyártókapacitás. Biztosan kell tudnunk, hogy vásárlóink kiszolgálásához kiépült-e az elégséges infrastruktúra. Az említett 30 000 darab az egész világra értendő, nem csak Kaliforniára.”

Nem frusztráló egy olyan terméken dolgozni, aminek használhatósága egy még nem létező feltöltő hálózattól függ?

 „Inkább izgalmas látni azt, hogy hová fejlődött ez a technológia, és mekkora lehetőségeket hordoz a valós piaci hatások tekintetében. Ami számomra frusztráló, hogy amikor Toyota Cityben teszteltem a hidrogén töltőállomásokat, azt tapasztaltam, hogy hiába van megfelelő infrastruktúra, hiába lehet zökkenőmentesen kevesebb mint öt perc alatt feltölteni az autókat újabb 500 kilométerre, mégsem tudjuk ugyanezt megtenni az USA-ban. Nos, ez frusztrál, hiszen láttam már ezt a rendszert jól működni Japánban, sőt bizonyos töltőállomásokon Los Angelesben és San Franciscóban is, de messze nem annyit, mint Japánban.”

Mi az akadálya mindennek az USA-ban?

A töltőállomások száma. Japánban több a töltőállomás és kevesebb az autó, ezért sikeres ott ez az infrastruktúra. Megtanultuk: a legfontosabb, hogy több töltőállomás is a vásárlók rendelkezésére álljon, mert ha bármilyen okból túlterhelt egy adott állomás, vagy nem működik, mert például elromlik egy töltőfej, akkor is lennie kell egy másiknak az autós otthonától vagy munkahelyétől ésszerű távolságon belül. Szóval rendkívül fontos a töltőállomások száma. Eredetileg, amikor más autógyártókkal, illetve Kalifornia állammal a töltőállomások szabványain dolgoztunk, egy kútfejről volt szó, azaz egyetlen elosztóról. Bár egy feltöltés csupán öt percet vesz igénybe, hosszabb sor is kialakulhat egy kútfejnél. Így módosítottunk, és most már azt mondjuk, állomásonként két kútfejre van szükség, hisz így ugyanannyi idő alatt kétszer annyi autóst tudunk kiszolgálni.”

Vizsgálták már, milyen egy töltőállomás leghatékonyabb elrendezése?

„Igen, vizsgáltuk a behajtást és a kihajtást, az állomáshoz való hozzáférést, a kútfej elhelyezését és a jellemző várakozási időt is abban az esetben, ha az autósok közvetlenül egymást követve tankolnak – szóval, nagyjából mindent vizsgáltunk. Sokkal többet megtanultam a töltőállomásokról, mint valaha gondoltam volna, beleértve a módszertant és minden szabványt, amit alkalmaznak ezek építésekor. Garantálnunk kell, hogy hasonló szabványokat alkalmazunk a hidrogén esetében is.”

Most, hogy végzett a Mirai projekttel, mi lesz a következő feladat?

„Most a Project Portalon dolgozom, ami nehéz teherautókkal foglalkozik.”

Hasonlít ez arra, amit a Nikola csinál?

„Már bejelentettük, hogy partnerségre léptünk velük egy nagykapacitású töltőfej kifejlesztésére. Ezeket nevezzük a jármű és az állomás közti feltöltési interfésznek. A cél az, hogy ezek egységesek legyenek, mert akkor mi is tankolhatunk az ő nagykapacitású töltőállomásaikon, és ők is a mieinken.”

A hidrogén üzemanyagcella örökre a jövő energiaforrása marad?

„Remélem, hogy nem. Az infrastruktúra kiépítése az egyetlen dolog, ami hátráltat minket. Sokan azt gondolják, hogy az elektromos töltő jóval olcsóbb, mint egy hidrogén töltőállomás, de ha látunk egyet működés közben, rájöhetünk, hogy ez nincs így. Különösen most, hogy már vannak két töltőfejesek is. Látjuk, mekkora forgalmat bonyolítanak le, mekkora hatótávolságot biztosítanak ezek az autók. A hidrogén tényleg olyasmit tud, amit az akkumulátorok nem jelenleg tudnak: nagyobb hatótávot és rövidebb töltési időt. Különösen áll ez azokra a járművekre, amelyek az utcán parkolnak. Ott nem igazán tudom hova csatlakoztatni az autómat. Szerintem, ahogy a hibridektől a teljesen elektromos és zéró kibocsátású modellek felé haladunk, mind a meglévő akkumulátoros járművek, mind az üzemanyagcellások megtalálják a maguk helyét. Mindez attól függ, mi működik jól a vásárló számára.”

Milyen tapasztalatokat szerzett ebben az ágazatban mérnöknőként?

„Igazán szerencsés vagyok, hogy az alternatív üzemanyagok területe valamivel progresszívebb az átlagnál. Különösen igaz ez a Toyotára, hiszen a cég két alapvető pillére a folyamatos fejlődés és az emberek tisztelete. Úgy érzem, annak ellenére, hogy általában én vagyok az egyetlen nő a szobában, soha nem kezeltek másképp. Dolgoztam a gyártási területen is, ami kicsit más. Dolgoztam korábban autós műhelyekben is, ami szintén másféle feladat, ahogy van különbség az akadémiai világ és az ipar között is. Az egyetemi világ igazi élmény, ott igazán jól megtanulhatjuk a szakmát anélkül, hogy kívülállónak kellene éreznünk magunkat – de amikor elkezdünk dolgozni az ágazatban, akkor azok leszünk. Sokszor kérdeznek engem azokról a nőkről, akik mérnökként kezdték, de aztán feladták ezt a szakmát. Ettől kicsit szomorú vagyok, mert szerettem volna, ha többen maradunk. Sokan érzik azt, hogy míg a férfiak bármilyen állásra pályázhatnak úgy, hogy egyszer majd elég képzettek lesznek hozzá, addig a nőknek 100 százalékban felkészültnek kell lenniük, mielőtt megpályáznak egy állást. Én is sokszor éreztem úgy az egyetem első éveiben, hogy nem tudok annyit, mint a fiúk, és többet kell tennem azért, hogy bizonyítsak. Azt hiszem, ez egy rossz beidegződés, és egyáltalán nem gondolom, hogy igaz lenne. Szeretném azt látni, hogy egyre több nő tart ki a mérnöki diplomája mellett, és egyre több nő ismeri fel, hogy megüti az elképzelt szintet. Mindössze arról van szó, hogy nem elég magabiztosak.”

Vannak még olyan férfi főnökök, akik szerint ön nem való ebbe a szakmába?

„Jó ideje nem mondtak nekem ilyesmit. Talán ez a kezdők esetében inkább jellemző. Végső soron az számít, hogy jól végezzük-e a dolgunkat. Ha igen, akkor kivívjuk a főnökeink tiszteletét, de ha nem kapunk tiszteletet, minek is érdekelne minket a véleményük? Remélem, egyre kevésbé lesz ez a helyzet a pályakezdő nőknél, de sajnos, bár nem a Toyotánál, de alkalmanként még hallok ilyesmit.”

Bár a Toyotát progresszív munkahelyként tartják számon a nők szempontjából is, milyen tapasztalatai voltak, amikor Japánban dolgozott? Hiszen ott a társadalom konzervatívabb felfogású a nemi szerepeket tekintve…

„13 hónapig dolgoztam Toyota Cityben, de addigra már elég régóta voltam a pályán ahhoz, hogy a csapat ismerjen, így soha nem tapasztaltam olyasféle szexizmust, amit említ. Mindemellett én voltam az egyike a két mérnöknőnek, aki ebben az időszakban ott dolgozott. Japán kultúrája igazán érdekes, izgalmas világ, de úgy gondolom, lassan ez is változik. Az ottani barátnőim közül is egyre többen karrierorientáltak, holott egy generációval korábban még nem lettek volna azok. Összegezve kijelenthetem, hogy én személy szerint soha nem tapasztaltam szexizmust. Talán egy területet kivéve: az acélbetétes cipőket illetően. Nem gyártanak ugyanis női acélbetétes cipőt az én méretemben, ezért férficipőt kellett hordanom. Abban pedig úgy festettem, mint egy hatalmas bohóccipőben. Ez az egyetlen panaszom azzal kapcsolatban, hogy milyen amerikai nőnek lenni Japánban.”